Életemet húsz éve álmaim vezérlik. Ekkor súlyos beteg voltam, de meggyógyultam. Anyám akkor már halott volt. Hajnalodott, Anyám hangjára eszméltem, félálomban voltam. Hangja ugyanolyan mély és rekedt volt, mint amikor utoljára találkoztam vele. A nevemet hallottam, a nevemen szólított és láttam, hogy a lábfejem felől egy nagyon szép kis pehelykönnyű  gömb jelent meg. Végighaladt a testem fölött és amikor a fejemhez érkezett, ismét Anyám hangját hallottam, azt mondta, meg fogsz gyógyulni, meg fogsz nyugodni. Így is történt, sőt életem legszebb időszaka következett...

Amennyiben valaki kíváncsi a részletekre, szívesen leírom, főleg, ha ezzel segíthetek. 

Életemet azóta álmaim vezérlik, segítik. A fontosabb eseményeket,  a jót, a rosszat előre megálmodom. Az álmaim értelmezése azonban már sokszor nehezebben megy. Van amikor az álmoskönyvet hívom segítségül, de van amikor, csak a történések bekövetkezése után eszmélek rá, mit és hogyan is álmodtam. Szeretek álmodni. Nem tagadom, egy néhány éve már álomnaplót is vezetek.

2010. októberében Szentföldön jártunk testvéremmel együtt. Ezt megelőzően, valamiért mindig odafigyeltem, amikor valaki említette, hogy ott járt.

Hogy hogyan is volt ez az álom.

Még nem tudtam, hogy utazni fogunk, de hetekkel megelőzően álmodtam, hogy hatalmas, gigantikus épületben vagyok és sok bőröndöt láttam. Nem volt kétséges számomra, hogy ez utazást jelent. Hogy hogyan valósult meg, nagyon egyszerűen, és frappánsan rendezte a sors. A templomban a vasárnapi Istentiszteleten a hírdetések között hallottam, hogy Jézus földi útját bemutató társasutazásra még lehet jelentkezni, van szabad hely. Említettem a testvérem előtt, aki rögtön mondta, hogy mennem kell. Kértem, hogy kísérjen el, mert - meghalt a férjem - nem akartam egyedül elindulni. Így kezdődött. A gigantikus épület pedig maga a hatalmas Tel-Aviv - i repülőtér volt.

Egy gyönyörű, feledhetetlen  útban volt részünk. Alig tudtuk befogadni a látottakat, hallottakat. A testvérem fotózott, én jegyzeteltem. Most pedig a család, az ismerősök, és a magunk számára megpróbálunk egy emlékeztetőt összeállítani. Nem mentegetőzésnek írom, de nem vagyok a számítógépes virtuóz, néha a betűket is alig találom, hiszen mindketten 65 évesek vagyunk. A kritikát elfogadjuk, de a segítséget méginkább megköszönjük. 

Az emlékeztetőt, hogy szemléletes legyen a fotók alapján állítjuk össze, és írom hozzá a szöveget a kis noteszom, és az emlékezetünk alapján. Mindenki fogadja olyan szeretettel, ahogyan készül.